leszarom-túladagolás

habzik a szám és

 valami sűrű tintát ejakuláló különleges matériájú golyóstollak üldözik a srácot gyaaaa he dicsakbuksi betyár kanos kis digó e ehun szalad ni.

ez szép volt. gyertek gyerekek, akasztófavirágok, csókoljatok nekem térdet MOST

most. az idő szaggatva ég a horizontvonalra, mely egyenesebb az egyenesnél és újszülött galaxisokat karmol az istenek petyhüdt ágyékába. és ezt csak én látom, MOST csak az én szemhéjam mögött keringőznek millió napnyi nagyságú fekete lyukak az eseményhorizontok olvadó parkettáján.

egydimenziós húrokon pengetem a mai nap terméketlenségének dicső himnuszát. mézédes szinguláris polonéz.

és SEMMIKÉPP SE TESSÉK ZABÁLNI AZ ASZALT GYÜMÖLCSÖMBŐL.

istenien érzem magam!

Narvália

mikor az utolsó, magányos narvál is elsiklott nesztelenül a mosdó ablaka alatt, kölyök fogta magát és nekilátott az esti tisztálkodásnak.

merev tekintetét makacsul kerülte a csap felett lebegő fölhasított tükörben...nem akarta látni, hogy az égvilágon semmi baj.

az ablak tompa mását nézte inkább, miközben a zubogó víz alá tartotta tenyereit, az ablakot, ami a háta mögött okádta az éjszaka rémeit a kicsi, szelídfényű szobába.

'nem bántanak, mert az én húsom sótlan és undok' mondta és a szája tükrére se pillantott...nem akarta látni, hogy csupa igazat mond.

dúdolt, valami naiv muzsika befejezetlen akkordjait suttogta, az utolsó narvál elfúló búcsúdalát.

arcon csapta magát a dühös csapvízzel. ajka még mosolygott, gondolta merő véletlen utálat pofozta fel.
aztán fejére cibálta a mocskos törülköző adalékanyagoktól elrongyosodott szövethulláját és mohón dörzsölni kezdte gyenge arcát.
megsiratta a fájdalmat, hártyásan leváló bőrét és önmaga bizalmát a világ felé és nem bírta abbahagyni a dörzsölést egyre komolyabb gondot fordítva azon mesterkedésére hogy sterilizálja a világmindenség számtalan dimenzióját önmaga teljes megsemmisítésével járó fertőtlenítése végett.

jaj de röhögök. haha.